Erkel Ferenc - Erkel Ferenc AMI

„Talán a zene az, ami beteljesíti a legmagasztosabb küldetést: összeköti a nemzeteket, fajokat és
államokat, melyek sok szempontból idegenek egymás számára – egyesíti a különállókat és megbékíti
az ellenségeket.” (Dr. M. Bendiner)
Tartalomhoz ugrás
Iskolánkról

A magyar nemzeti opera megteremtője, a kiváló zeneszerző, karmester, zongoraművész és zenepedagógus apai ágon muzsikus dinasztia leszármazottjaként született, a család tíz gyermeke közül másodikként, egyben az első fiúként. Apja, Erkel József [1787-1855], nagyapja, id. Erkel József [1757-1830] és dédapja, Erkel Vilmos egyaránt képzett, élete rövidebb-hosszabb részét hivatásos muzsikusként töltő személy volt.
Egyes feljegyzések szerint a család ezen ága holland, más adatok szerint német eredetű, bizonyos azonban, hogy a dédszülők - a Wenckheim grófok szolgálatában állva - Pozsonyból költöztek Gyulára. Erkel (keresztnevének akkor szokásos írása szerint Ferencz) zenei tanulmányait szülővárosában, atyja irányításával kezdte, aki iskolai tanítóskodása mellett a magyargyulai plébániatemplom kántora és kórusvezetője is volt. 10 éves korában már orgonált és misék kíséretére is vállalkozhatott. Ismereteit 1822-től Pozsonyban - Klein Henrik [1756-1832] és Turányi Károly [1806-1872] útmutatásával - tökéletesítette. 1828-1833 között Kolozsvárott élt. Kapcsolatba került az 1819-ben megalakult "Muzsikai Egyesület" vezetőivel, majd a város akkoriban első számú zenei tekintélyének számító, később országosan ismert és elismert zeneszerzővel, Ruzitska Györggyel [1789-1869], akivel később őszinte barátokká váltak. Itt kezdte meg zongoratanári tevékenységét is, s itt lépett először koncertező művészként is közönség elé.
A pesti közönségnek 1834. május 4-én mutatkozott be a Nemzeti Kaszinóban rendezett est egyik hangszeres szólistájaként. 1835 tavaszától a Budai Várszínházban működő magyar színtársulat, a Nemzeti Játékszín karmestere. 1836-1837-ben a pesti Városi (német) Színház másodkarmestere, majd 1838-tól az egy évvel korábban megnyílt Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház zenei vezetője, később főzeneigazgatója. E minőségében nemcsak a zenei irányítás a feladata, hanem a társulatszervezés is (énekesek, kóristák, zenekari tagok, karmesterek szerződtetése, felügyelete, szereposztások, műsorterv készítése). E periódushoz fűződik művészeti vezetői (egyben alkotói) tevékenységének egy érdekes epizódja is: mivel Saverio Mercadante [1795-1870] műsortervbe felvett Az eskü (Il giuramento) c. operájának csak zongorakivonatos partitúráját sikerült megszerezni, a hangszerelést neki kellett elvégeznie. A mű Pesten ebben a formában került is bemutatásra.
1844-ben komponálja Kölcsey Ferenc versére a Himnuszt, 1848-ban meghangszereli az Egressy Béni és Szerdahelyi József által megzenésített Nemzeti dalt. Mélyen gyökerező magyar érzelmeit magával ragadják a szabadságharc eseményei. Bár tevőlegesen nem vesz részt a harcokban, magatartásával, alkotói tevékenységével nem hagy kétséget meggyőződése felől. Ő áll március 15-én a Nemzeti Színház karmesteri pultján, amikor a közönség mind sürgetőbb tüntetésére Katona József Bánk bánját félbeszakítva beinti a Hunyadi László c. opera híres "Meghalt a cselszövő" kórusát, majd sorban egymás után a Himnuszt, a Rákóczi-indulót és a Marseillaise-t.
A szabadságharc leverése rövid időre eltávolította a közszerepléstől és a komponálástól, csakhamar azonban újra a régi tűzzel tér vissza feladataihoz. 1853-ban megalapítja a (Nemzeti) Filharmóniai Társaságot. 1873-ban a Nemzeti Színház operai tagozata, 1875-ben a Liszt Ferenccel közösen létrehozott Zeneakadémia igazgatójává nevezik ki (előbbi annak elnöke lett). Bár 1874-ben formálisan lemondott nemzeti színházi posztjáról, élete végéig a társulat "tiszteletbeli főzeneigazgatója" maradt (tiszteletdíja megtartásával). Közben az 1867-ben Aradon megalakult Országos Daláregyesület országos karnagyává választotta (1881-ben lemond tisztségéről, de elfogadja a felkínált tiszteletbeli karnagy címet). 1884-től a Magyar Királyi Operaház főzeneigazgatója. 1867-ben a Ferenc József-rend lovagkeresztjével, 1889-ben Vaskorona-renddel tüntették ki. 1888-ban fényes külsőségek közepette, egy ország tiszteletétől övezve emlékeztek meg 50 éves karmesteri jubileumáról. 1890-ben visszavonult a nyilvános szerepléstől. 83 éves korában érte a halál.

2018-2019
Vissza a tartalomhoz